Dél America, Mexico (1)
Július.28. 2008.
Budapest - cheflaszlo
Gyorsan otthagytuk Kaliforniát, talán túl gyorsan. Az a tíz év úgy elröppent,
mintha meg sem történt volna. Ami
maradt az nyolcvan doboznyi kacat ami közben nőtt a szivünkhöz és a sok
szép élmény, az meg többet ér mindennél.
Nem egyszerű ez, mégis talán a kilépés utáni percek voltak a legnehezebbek.
Ott álltunk már a túloldalon, méterekre a sorompótól és szótlanul bámultunk
vissza az arany színű kaliforniai dombokra, azokra a dombokra amiket még
percekkel azelőtt otthonunknak neveztünk. Kavarogtak bennünk a legkülönfélébb
érzések. Örültünk azért, mert a régóta tervezett dél amerikai utazás előtt
álltunk és féltünk azért, mert nem tudtuk mi vár majd ránk amikor a sok
kaland után landolunk Ferihegyen. Lórúgásként érkezett egy olyan érzés amit
még az Inka föld, Machu Picchu sem tudott tisztára mosni bennem. Szerintem
honvágy. Elég erős ahhoz hogy megemlítsem. Sokkal erősebben éreztem a szomorúságot
annál, mint amikor egy évtizede a saját szülőföldemtől búcsúztam. Érdekes
-gondoltam. Utáltam az USA-t annyira hogy otthagyjam, de úgy látszik szerettem
Kaliforniát annyira, hogy honvágyam legyen már az első pillanatokban.
Ennyit az érzelgésről, jött még egy ölelkezés, majd egymás hátára segítettük
az embernagyságú hátizsákokat és átgyalogoltunk a parkolón keresztül a
buszállomásra, a busz fél óra múlva indult délre. Mexicoból valójában
nem sokat láttunk (szégyenszemre) Sárecz Iván barátunknak is nehéz volt
megérteni minek rohantunk ott keresztül, ahol ezernyi a látnivaló és ahol
pár évvel ezelőtt Ő hónapokig vígan barangolt. A magyarázat nagyon egyszerű.
Három napunk volt
hogy odaérjünk Mexico City-be, ahonnan indult a repcsi Costa Rica-n keresztül
Lima-Peru-ba. Tehát bármennyire is kínos most, Yukatán, El Pinacate és
a Maya civilizáció sem lesz itt teritéken, viszont, csak a buszon történt
események elegendőek ahhoz, hogy napokig írjak, főként azért mert nem
kevesebb mint negyvenöt órát töltöttünk azon a nyamvadt, rozoga, koszos,
füstös buszon, ami csak a kezdete volt mindennek.
|
Láthatja az olvasó, finnyából van éppen elég és azt is szeretném még
az elején letisztázni, hogy valójában nem vagyunk mi ám "olyan"
minden hájjal megkent, tapasztalt hátizsákos világjárók. Megdöbbentő,
de rajtam és talán a Katán is ezen az úton volt először "igazi"
hátizsák. Tömegközlekedési eszközön (repülőt leszámítva) huzamosabb ideig
soha sem utaztam, nem vagyok hozzászokva a hideg zuhanyozáshoz,
a koszos-bolhás ágyhoz, a közös hálószobához, a kábítószert kutató
katonákhoz, a bűzhöz és a hetekig tartó moslékevéshez sem. A negatívumokról
majd bővebben. Később azon döbbentem meg, hogy
3 hét után megszoktam mindegyiket és az utazást lassan kezdtem élvezni.
De addig nem volt más mint pokol.
Kezdjük a sztorit azzal hogy nevezzük el a buszsofőrt mondjuk Carlos-
nak. Sofőrünket gyakran említgetem majd, szerintem praktikus ha elnevezzük.
(Elég divatos déli férfinév, könnyen megjegyezhetô, tehát
mostantól Carlos az éppen aktuális buszsofőr.)
Mexicoban voltunk és előttünk volt a 40 órás buszozás, ami meglepően
45 gyötrelmes óráig tartott. Ez szerintem ennél is több lett volna, ha
például Carlost érdekelte volna állampolgárságunk és megáll Ensada-ban,
hogy megkapjuk a mexicoi tartózkodási engedélyünket.
Ehelyett csak lassított az átkelőn és átnyújtott egy jó köteg peso-t az
egyenruhásnak. Így tett az összes -kb. 20- útellenőrzésen is. Tudni kell:
gyakran riadtunk arra, hogy sorompó lóg a busz előtt és kábítószert kereső
katonák, kutyák csoportosulnak körülöttünk. A mi buszunk volt az egyedüli,
ami minden akadálynál csak rutinszerűen lassított, majd köteg pénz és
tovább.
Carlos profi volt, az évek során kellőképpen kiismerte magát a sivatagban
ahhoz, hogy csak a megbízható ízletes ételt kínáló putriknál álljon meg.
Tényleg. Az étkezés igazán jónak tűnt (az azt követő hasmenés kevésbé),
de higyjük el, Carlos igen is tudta a jó helyeket.
Például egyszer csak megállt a semmi közepén, befutott az egyetlen roskadozó
vályogházba amin tető-, ajtó-, kapu sem volt, bent tartózkodott 20 percig
majd kijött egy üres, kék jégtáskával és látszott rajta hogy nagyon örül.
Most mit mondjak?
Akkor még nem szóltunk semmiért, pedig ránkzárta a busz ajtaját a dög
melegben és éhesek is voltunk már.
Vissza az étkezésre. Mexico-t nem találtuk egy nagy gasztronómiai
élménynek (vagy nem azt kaptuk amire számítottunk) nem is
emlékszem nagyon olyanra ami jobban nézett volna ki mint az a
macskakaja konzerv amit a félfarkú cicánk evett állandóan Santa
Monica-ban. Minden moslék volt. Néha megállt a busz és akkor leszállhattunk
enni a bűzbe, porba, mocsokba. Sokszor jó volt, még többször nem. Viszont
körülöttünk mindenki nagyon jóízűen evett amitől mi is belelkesedtünk
egy kicsit. Voltak olyan lehetőségek is, hogy csak 5 percekre álltunk
meg és árusok jöttek fel a buszra.
Kínálatuk a következő volt: kukorica hülyére égetve a tűzön, törpörtyű
-amitől nagyon tartottam a látványa miatt, burrito zacskóba tekerve -
ki tudja friss-e és erőspaprikába, sóba mártott gyümölcs (görögdinnye,
ananász, mangó stb.). Az utóbbi volt a kedvenc, de ha nem lettek volna
mexicoi barátaim a kaliforniai konyhákon akkor valószínű nemet mondtam
volna annak is. Ettünk mi annak idején fűszeres görögdinnyét Magyarországon?
Szerintem nem.
Carlos egyedüli jótette az volt, hogy valahol Tepic város előtt egy porfészekben
lefékezett és a világ legízletesebb tortilla-ját ehettük, amit egy öreg
nénike frissen nyújtott és töltött. A tortilla lapokat frissen
gyúrta és nyújtotta! Sehol sem láttam még és nagyon tetszett. A lisztes
tortilla-ról beszélek és nem a keményebbről amit kukoricából gyúrnak,
ez amit a nénike gyúrt olvadozott a szánkba, friss volt és
hihetetlenül jól esett, farkasok módjára zabáltuk. A töltelékhez használt
mócsingot nem értettük (ez nagy edényben, zsírjában abálódott ki tudja
mióta), ezen kívül jött hozzá a cilantro, paradicsom, hagyma és a salsa
is, ami mind friss nyersanyagokból készült. Csodálkoztunk is mert nem
volt a környéken más mint por, de annyi, hogy véleményem szerint a Szaharát
is innen látják el!
Carlos kapott egy jó pontot, az öreg néninek meg szinte a kezét csókolgattuk.
(második rész)
Szerzői jog 2008-2010 Cheflaszlo Betéti Társaság Minden jog fenntartva
|