|
Melyik az igazi tea?
A magyar köznyelv teának hívja
a jól ismert márkák filtereivel
készült fõzeteket, a különbözõ
csomagolásban kapható szárított
gyógynövényekbõl
készült italokat, az instant gyógyító
és frissítõ hatású
porokat, és minden olyan palackozott
itókát, amelyre rányomtatják
az icetea feliratot. (Hogy ki melyikben mennyire
bízik, azt már az olvasóra
bízzuk.)
Az amatõr, de érdeklõdõ
teázók (közéjük
tartozik e sorok írója is) többnyire
már kritikusabbak és a fentiek
közül nem mindent neveznek teának,
viszont közéjük sorolnak
még megannyi növényt, amelyekbõl
„tea” készül, viszont
a köznyelvben már nem annyira
ismeretesek. Ilyen többek között
a dél-amerikai zöld vagy barna
mate, az afrikai vörös (rooibush)
és mézbokor (honeybush) tea,
az inka lapacho, vagy a Magyarországon
is megtermõ gingko, hogy csak az ismertebbeket
említsük. (Ezeket késõbb
egyenként is bemutatjuk majd.) És
akkor még nem ejtettünk szót
a különbözõ gyümölcsteákról
sem.
A végére sorolnám az
ínyenceket, akik nem hajlandók
más fõzetre kiejteni a tea elnevezést,
csak és kizárólag azokra
a készítményekre, amelyek
a camellia sinensis nevû, örökzöld
cserje forró vízbe áztatott,
szárított leveleibõl
vagy rügyeibõl készülnek.
(Az elvetemültebbeknek még az
arcberendezésük is egészen
átalakul, ha megtudják, hogy
valaki másképp gondolja, de
ezzel a problémával ezúttal
nem foglalkozunk…)
Lényegében ez az a növény,
amelyet távol keleti filmeken vagy
fényképeken láthatunk
végtelennek tûnõ, ködbe
burkolódzó, üde, friss,
zöld levelekkel bíró bokormezõként
illusztrálva, és amelybõl
négy alapfajta tea készül
attól függõen, hogy milyen
szinten fermentálják (erjesztik)
õket, illetve részleteibe menõen
hogyan folyik le ez a fermentációs
és a feldolgozási eljárás.
A négy fõ fajta tehát:
– a teljes (80-90%-os) erjesztettségû
fekete tea;
– az egyáltalán nem fermentált
zöld tea.
– E négy közé tartozik
az enyhén, 10-20%-os szinten erjesztett
fehér tea is (a camellia sinensis cserje
legfiatalabb, legzsengébb leveleibõl).
– továbbá ide soroljuk
a pontosan félig fermentált
oolong teát is.
Ezeken kívül említésre
méltó még a sárga
tea, amely egy enyhe, késõn
fermentált tealevélfajta (ezt
a teaházak sokszor összekeverik
az oolonggal.)
De nem hagyhatjuk ki a kétszeresen
(100%-osan) erjesztett pu-er-t sem, amely
a fekete egy igen különleges és
teljesen egyedi, földes ízvilággal
rendelkezõ változata. Mint a
borokat, úgy ezt a típusú
teát is akár hosszú évekig
a föld alatt tárolják,
mielõtt elfogyasztják. A színe
pedig már egy centiméter után
átláthatatlanul feketévé
válik.
Kevesebbszer hallani, de szokták még
emlegetni a kukicsa-t is (téli tea),
amely a téli cserjék régi,
tûzön szárított leveleibõl
fõzött egészséges
ital. Még ritkábban esik szó
a csungcsa-ról, amely „féreg
teát” jelent. Nem kell megijedni
a nevétõl, ez is az igazi teacserjébõl
készül, csak éppen nem
a leveleibõl vagy az ágaiból,
hanem magából a cserje magjából.
Ez utóbbi kettõt gyógyteaként
fogyasztják Japánban, illetve
Kínában.
(Ebben a rovatban ezúttal megmaradunk
az „amatõr, de érdeklõdõ”
teázók között, és
az egyszerûség kedvéért
a „nem camellia sinensis” növények
fõzetét is teának fogjuk
nevezni.)
Következõ írásunkban
az imént többször emlegetett
erjesztési folyamatról, továbbá
a tealevelek feldolgozásáról
ejtünk majd pár szót röviden.
Utána kis teatörténettel
folytatjuk utazásunkat a tea világában.
Majd belecsapunk a lovak, mármint a
teák közé, és górcsõ
alá vesszük egyenként is
a fajtákat.
Gyorgyovich Miklós
|
